Rózsaszín Pillangó

Kamaszként mindig arról álmodoztam, hogy az életem olyan kalandos lesz majd, mint a regények, filmek (és bevallom, szappanoperák) hősnőié. Tele szerelemmel, drámával, amíg eljutok a végső boldogsághoz. Jelentem, átélni nem olyan jó, mint olvasni róla. Persze, a szerelem része csodálatos, a vágyakozás, a folyton "Rá gondolás", az összetartozás. De rájöttem, hogy a drámai fejezeteket a jövőben szeretném kihagyni. Bármilyen csodálatos is, amikor a hősnő a végén elnyeri jutalmát és szíve választottjával örökké együtt lehet, az előtte lévő szenvedés, önfeláldozás, önzetlenség a való életben nem olyan magasztos, mint a könyvekben vagy filmekben. Nem akarok drámai hős lenni. Nem akarok lemondani arról, akit szeretek, csak mert így a helyes. Ezeket a részeket tartogassák másnak. Nem akarok se görög drámát, se szappanoperát, csak egy boldog életet azzal, aki szeret, és akit én is szeretek. Tévedtem, mikor másról ábrándoztam. Én csak a boldog befejezést szeretném, Neverland, gonosz királynő, titkok és hazugságok nélkül. Persze, tudom, az élet nem rendelésre megy, nincsenek varázslatok, és néha nagyon igazságtalan. De azért hiszek a boldog befejezésben :)

Végre sikerült belenéznem minden idők legdrágább téli olimpiájába. Bár szeretem nézni a síelőket, síugrókat, bobosokat is, azért ha időhiány miatt választanom kell, a műkorcsolya a nagy kedvenc.

Ez az első olyan olimpia, ahol az egyéni (és páros) számokon kívül csapatban is összemérik tudásukat a korcsolyázók. Nem tudom, mennyire tesz jót az egyéni versenyeknek, hogy előtte már egyeseknek le kell futniuk a programjaikat, egyszer már ki kell hozniuk magukból a maximumot, de a lehetőség arra, hogy többen is érmet szerezzenek, talán jót tesz a sportnak.

Az olimpia egyik nagy kérdése volt Evgeny Plushenko visszatérése. (Bocsánat az angol átírásért, de a külföldi fórumok miatt ehhez vagyok szokva, a magyar oldalakon is általában ezt használják.) Torinó olimpiai bajnokának, Salt Lake City és Vancouver ezüstérmesének indulása sokáig kérdéses volt, de tegnap és ma mindenki megbizonyosodhatott arról, hogy Plushenko még mindig képes megfutni egy programot. Hogy hogyan, az már más kérdés. Elképesztően magabiztos a négyfordulatosa, de sok ugrásából ronda az érkezés, a spiccét teszi le, nincs kifutóíve. A forgásai lassúak, a lépéssora sem olyan izgalmas, mint a mostani legjobbaké. Az összekötő elemek pedig... hiányoznak. Plushenko még a régi pontozási rendszerben nőtt fel, ahol jó ugrásokkal már nyerni lehetett, ma viszont egy változatos, minden elemében nehéz, szép és érdekes program az elvárás. Ehhez az ő karcsapkodásai már nem elegendőek. Elképesztő, hogy valaki egyéni korcsolyázóként négy olimpián is el tud indulni, sőt, valószínűleg a negyedikről is éremmel távozik (legalábbis csapatban). Kitartása, a korcsolyázás iránti szeretete tiszteletre méltó. És az is biztos, hogy attól kezdve, hogy fellép a jégre, uralja az egész csarnokot. Ilyen egy igazi műkorcsolyázó, akiből legenda lehet. Nincs is vele semmi baj, amíg le tud futni két programot és megszerzi a kvalifikációt egy versenyre, addig induljon csak el, versenyezzen, ha erre vágyik. És szerintem most jobban futott, mint négy éve. De nem úgy, mint 12 éve, amikor kikapott Yagudintól, vagy 8 éve, amikor nyerni tudott, bár Torinóban akkor is aranyérmes lett volna, ha végig este-kelte volna azt a 4-5 percet. Nem is adott bele mindent akkor. Hogy ennyi eredmény után mi hajtja még, arra csak tippelni lehet. Vagy valóban a korcsolyázás és a versenyzés iránti szenvedély, vagy talán a bizonyítási vágy, hogy ő mégiscsak jobb Yagudinnál. És ehhez talán csak még egy arany lenne elég. Vagy az sem. Hiszen olimpián nem volt alkalma legyőzni a nagy riválist. De ez csak találgatás.

A baj nem Plushenko versenyzésével van, hanem a bíráskodással. Akkor, amikor mások érkezéssel együtt is tökéletes ugrásokat mutatnak be, és mellette nehezebbek, gyorsabbak a forgásaik, összetettebbek a lépéssoraik, és az elemek között nehéz összekötések vannak, ráadásul sokkal inkább zenére korcsolyáznak, az egész testüket használják a mozgásnál, nem csak a karjukat, hogy lehetséges az, hogy Plushenko kapja a legmagasabb pontszámot a kűrre? Akármilyen legenda, ez így nem helyes. Tudom, Oroszországban van az olimpia, és egy pontozásos sportágban biztosabbá lehet tenni egy-egy győzelmet, de milyen üzenete van ennek a többiek számára. Akkor, amikor az amerikai és a kanadai fiú is nagyon nehéz, szép és komplex programot mutat be, hogy előzheti meg őket valaki, aki leginkább csak az ugrásokban volt kiváló régen is, mostanra meg már abban is megkopott egy kicsit? Igaz lenne az a keringő hír, hogy az amerikaiak és az oroszok megegyeztek, hogy az USA Oroszországot segíti győzelemhez jutni a csapatversenyben, cserébe az oroszok tesznek róla, hogy az amerikai jégtáncospár megverje a kanadaiakat? Remélem, nem. Nem hiányzik még egy, a 2002-eshez hasonló botrány. Ne keverjék ilyenbe a sportolókat, akik próbálnak a versenyre koncentrálni és a lehető legjobb teljesítményt nyújtani. Az olimpia a sportról szóljon!

 Amint elolvastam a Veszélyes vágy c. film tartalmát, és megnéztem az előzetesét, érdekelni kezdett. Meg is néztem az egész filmet. Nem állítom, hogy teljesen magával ragadott, pedig megtehette volna. Talán az is közrejátszott, hogy a gondolataim néha máshol jártak, bár egy igazán jó film ezt nem engedné. Nem is kritikát szeretnék róla írni, azt megteszik majd mások. De eszembe jutott néhány dolog.

Sabina Spielrein azért kerül elmegyógyintézetbe, mert gyermekkorában élvezte azt, ha az apja elfenekelte, mikor rossz volt, és ettől megbolondul. Hiszen nem normális dolog élvezni a fájdalmat és a megalázottságot. Vagy mégis? Mi az, hogy normális? Az Értelmező kéziszótár szerint "szokásos, természetes, rendes". A rendest nem igazán tudom értelmezni, mert túlságosan szubjektív. Természetesnek valóban nem természetes, hiszen a természetben tudtommal nem találkozunk ilyesmivel. De ez még nem jelent negatívumot, hiszen az emberen kívül más élőlények pl. nem hoznak létre művészi alkotásukat, a művészetet mégis mindig pozitívumként értékeljük. Nem is szokásos, de ma pl. Magyarországon nem szokásos dolog biciklivel menni munkába (legalábbis Budapesten), mégsem tekintjük bolondnak azt, aki az autó és a tömegközlekedés helyett két keréken teker reggelente. Szóval tényleg nem normális az, amit Sabina érez, de ettől még nem rossz. Na persze, hajlamosak vagyunk negatívan viszonyulni azokhoz a dolgokhoz, amelyek a többségre nem jellemzőek. Például mennyi ideig igyekeztek a szülők átszoktatni balkezes gyermeküket a "rendes" kezük használatára. Csak néhány évtizede írhat bűntudattól mentesen mindenki bal kézzel. Milyen sokáig volt a homoszexualitás is bűnös dolog! Sajnos még ma is sokan elítélik, pedig már az állatvilágban is találtak rá példát, tehát azt sem mondhatja senki, hogy ez nem természetes. De lassan kezdjük elfogadni az egynemű párokat is, és talán egyszer majd nem kell senkinek bujdokolnia azért, mert nem ellenkező nemű társat választott. A példákat még sokáig sorolhatnám.

A szadista-mazochista vágyak társadalmi elfogadása azonban még várat magára. Az orvosok nagy része is betegségként kezeli őket, megpróbálja belőle kigyógyítani a pácienseket. De miért? Mert a többségnek nincsenek ilyen vágyai? Na és? Az emberek többsége nem vágyik arra, hogy biztonsági kötél nélkül sziklafalakat másszon meg, mégsem küldjük orvoshoz azokat, akik ezt teszik. Árt bárki is másoknak azzal, ha élvezi a fájdalom okozását vagy elviselését, feltéve, hogy csak olyannal csinál ilyet, aki szintén erre vágyik, de a másik szerepben? Szerintem nem. Sokkal inkább ártunk azzal, ha emberek ezreinek bűntudatban, vagy legalábbis titkolózva kell leélnie az életét, mert mások nem tartják helyesnek a vágyait. Hányan nőnek fel abban a tudatban, hogy valami baj van velük, mert tetszik nekik, amikor egy filmben megkötöznek, elfenekelnek, fojtogatnak valakit? Mennyivel rosszabb ez, mint az, amikor a nézők azt élvezik, hogy az akciófilmek sztárjai sorba lövik le az embereket (ártatlanokat is)? A Schwarzenegger-filmeken nem háborodik fel senki, A titkárnő viszont botrányt kavar. Pedig ha két (vagy több) ember ugyanarra vágyik, akkor nem látom akadályát, hogy miért ne tehetnék meg, amíg biztonságos határok között tudnak maradni (pl. biztos, hogy az erotikus fojtogatás nem végződik gyilkossággal).

Akinek nincsenek ilyen vágyai, talán nem is értheti, hogy mi a jó abban, amikor valaki sikít a fájdalomtól. Amikor már patakokban folyik a könnye, miért hagyja, hogy a partnere folytassa? El nem tudják képzelni, hogy a fájdalom és a szenvedés milyen felszabadító tud lenni. Hogy a kontroll átadása valaki másnak mennyire jó érzés! Amikor tudom, hogy biztonságban vagyok a kezében, és tudom, hogy bár fájdalmat okoz, és ezt élvezi is, de sosem bántana engem. Amikor végre ki tudom kapcsolni az agyam, és csak az érzékeim vezetnek, nekifeszülhetek a köteleknek, szenvedhetek, és ettől megtisztulok. Nem kell felelősséget vállalnom, csak átadom magam annak, ami történik. Hasonló lehet a vallási megtisztulás is. Miért kellene ettől megfosztania magát annak, aki erre vágyik?

 Néha nézegetem a rúdtáncvideókat youtube-on. Elképesztő, hogy mikre képesek néhányan egy függőleges rúd segítségével. Legyőzve a gravitációt, bámulatos elemeket tudnak bemutatni akár a világbajnokságok szereplői, akár az otthonukban gyakorlók. Nem hiszem, hogy bárki kétségbe vonná, mekkora erő, hajlékonyság, hány száz vagy ezer óra gyakorlás kell hozzá, hogy valaki eljusson Felix Cane, Jenyne Butterfly vagy Bardóczi Ilka és Pálmaffy Barbara szintjére. Mégis a kommentálók között mindig van olyan, aki lekurvázza a rúdtáncost, és egyéb obszcén megjegyzést tesz rájuk. Miért nem tudjuk elválasztani egymástól az éjszakai bárok sztriptíztáncosait az edzőtermekben gyakorló sportolóktól? (Megjegyzem, nem minden sztriptíztáncos kurva, és a testüket pénzért áruló nőket/férfiakat sem kellene lenézni, de ez most nem ide tartozik.)

Szóval lehet-e a rúdtáncból sport? Elválhat-e teljesen a night clubok füstös színpadától, hogy teljes mértékben sportág legyen mindenki szemében? Egyesek szerint rúdfitnesznek kellene hívni, de nem hiszem, hogy az elnevezés a lényeg. Mások a versenyeket kritizálják, ahol a versenyzők gyakran platformcipőben, aprócska bikiniben lépnek színpadra. A platformcipő elhagyható, ha a programba nem illik bele, a ruházat minimalizálására azonban szükség van, mert csak a csupasz bőrfelület tapad eléggé a rúdhoz, enélkül leesnének a versenyzők. Azért vegyük észre, hogy nem csipkés melltartóban és tangában szerepelnek a hölgyek, a szabályok szigorúan előírják a megfelelő nagyságú bugyit, és tiltják a mellbimbó vagy az intim testrészek kivillanását. Még a testsimítás is tilos. Vagyis mindent megtesznek azért, hogy elhatárolódjanak az erotikától. A kérdés, hogy szükség van-e erre. A rúd mint fallikus szimbólum mindig része lesz ennek a sportágnak, és lesznek férfiak, akiket szexuális izgalommal tölt el a rajta pörgő, hozzá simuló nő látványa. És lesznek férfiak és nők is, akik csak ezt fogják látni benne, bár a számuk idővel talán csökken. De a versenytáncot és a jégtáncot is sportágnak tekintjük, pedig egy jól koreografált és teljes átéléssel előadott rumba vagy tangó szintén lehet nagyon erotikus, a táncoló lányok ruházata pedig nem sokkal nagyobb a rúdtáncosokénál. Mégis egészen fiatal lányok is Űzhetik ezeket a mozgásformákat, rúdtáncolni pedig 18 éves kor alatt csak szülői engedéllyel lehet. Pedig az órákon általában csak nők vannak női oktatóval, míg egy táncospár esetén elkerülhetetlen a férfi partnerrel való érintkezés. Mi a különbség? Az, hogy a páros táncnak hagyománya van, és nem egy erotikus előadásformából fejlődött ki?

Akkor tegyünk rendet egy kicsit! A függőleges rúdon való mozgás nem a bárokban alakult ki, hanem a cirkusz világából ered. Keletkezése az 1920-as évekre tehető, amikor a cirkuszi artisták a sátrak tartórúdjain kezdtek el trükköket bemutatni (http://hu.wikipedia.org/wiki/Rúdtánc). Csak kb. 30 évvel később került a bárok világába. Azaz egyáltalán nem erotikus műfajként indult.

Persze, nem vitás, hogy nincs éles határvonal az erotikus változat és a sport között. Mindenbe lehet erotikát csempészni, de lehet ezt ízlésesen is csinálni, nézzük csak meg Jenyne Butterfly-t az alábbi videóban (a felnőtt tartalom ne riasszon el senkit, nincs benne semmi meztelenkedés, stb.):

A szexi bevezető után elképesztő trükköket láthatunk. Baj ez? Szerintem nem. Egy versenyen koncentráljunk a bemutatott elemekre, de egy show-ba belefér bármi, ami a nézőközönségnek megfelelő, azaz ne lépjenek túl egy bizonyos határt, ha gyerekek is vannak a nézőtéren, de azért apácaként sem kell viselkedni. A tinisorozatokban is vannak erotikus jelenetek, ne álszenteskedjünk tehát.

A rúdtáncszövetségek célja az olimpiai sportágak közé kerülés, akár már 2016-ra. Erre én még nem sok esélyt látok. Elsősorban nem a gyakori negatív vélemények miatt, mert ennek nem kellene befolyásolni a döntést. A rúdtánc nehézségét a torna-, ill. légtornász szövetségek is elismerik. A rövid múlt és a kialakulatlan szabályok azonban problémát fognak okozni. Például sehol nem találtam az interneten részletes pontozási útmutatót, anélkül pedig esélytelen az olimpia, hiszen nem lehet alátámasztani a sorrendet, néhány ember szubjektív véleményén múlik minden. (Gondoljunk a 2002-es műkorcsolyabotrányra az olimpián, amely miatt új pontozási rendszert kellett kialakítani, hogy a szubjektivitást és a külső befolyásolhatóságot csökkentsék.) Persze kérdés, hogy akarunk-e objektív szabályrendszert. Adunk-e minden elemnek pontszámot? Ettől fennáll a veszélye annak, hogy mindenki ugyanazokat az elemeket mutatja majd be (amelyek a legtöbb pontot érik), és a programok egyformává, unalmassá válnak (gondoljunk megint csak a műkorcsolyára és a jégtáncra). A olimpiára való bekerülés nyilván véglegesen a sportágak közé emelné a rúdtáncot, de megéri-e ezért elveszíteni a szépségét, sokszínűségét? A hozzáértők majd idővel eldöntik, és lehet őket kritizálni. Addig pedig hagyjuk, hogy aki a rúdtánc által szereti meg a mozgást, kezdi el vagy folytatja a rendszeres testedzést, az szégyenérzet nélkül, boldogan tehesse ezt, és akit ez zavar, az ne nézzen ilyen videókat, és hagyja békén a másikat.